Két hét nem hosszú idő. Mégis, amikor az érkezési kijáratnál megláttam a bőröndök és a névtáblák tömegében, és ő letette a táskáját a földre, hogy két kézzel öleljen át, olyan volt, mintha hónapok teltek volna el. A haja rövidebb lett. Ezt még ott, a csarnokban szóvá tettem, és ő a vállamba nevetve azt mondta, hogy unatkozott a szállodában, és a fodrász volt az egyetlen program.
Az autóban végig fogta a kezem, a váltó fölött, és csak akkor engedte el, amikor sebességet kellett váltanom. Beszéltünk a munkájáról, arról, milyen volt ott az idő, arról, hogy mit hozott a bőröndben, egy pólót nekem, egy fűszert a konyhába. Aztán elhallgattunk, és a csend nem volt kínos, csak sűrű és meleg, tele azzal, amit majd otthon. A garázsban, mielőtt kiszálltunk volna, felém fordult a félhomályban, és megcsókolt, lassan, alaposan, mint aki emlékezteti magát az ízre és a ritmusra.
Otthon a bőrönd a folyosón maradt, kicsomagolatlanul, ledőlve a fal mellett. A konyhában ittunk egy pohár vizet, egymásnak dőlve a pultnál, és ő a szabad kezét a pólóm alá csúsztatta, a hátamra, hidegen a pohártól. Megborzongtam, ő meg elmosolyodott, és nem vette el a kezét, csak lassan melegítette a bőrömön.
A hálóban nem kapcsoltuk fel a nagy villanyt, csak az éjjeli lámpát a komódon. Levette rólam a pólót, aztán az ingét kigombolta, gombonként, és minden gomb után megállt egy pillanatra, végigsimított a karomon vagy a nyakamon, mintha ellenőrizné, hogy tényleg itt vagyok, nem csak a képernyőn. A keze ismerős volt, tudta pontosan, hol lassítson, hol nyomjon erősebben, hol csak simogasson, és két hét után is minden a helyén volt, csak minden élesebb, minden érintés kicsit hangosabb a bőrömön.
Az ágyon feküdtünk, egymásba fonódva, és nem siettünk sehová. Elmondta, halkan a fülembe, mit hiányolt a legjobban, konkrétan, nevén nevezve, nem szégyellősen, és ettől forró lett a nyakam. Aztán én is elmondtam, és ő lassított, hogy végighallgassa. Régen kínos lett volna ez a fajta beszéd, most viszont megtanultuk, hogy a kimondott dolog a felénél már meg is történt.
A síkosító a fiókban volt, ott, ahová egy régebbi hétvége után tettük, kéznél. Nem kellett magyarázni, minek nyúlok érte. Használtuk, mert kellemesebb, és mert így nem kell semmi másra figyelni, csak egymásra, a lélegzetre, a testtartás apró jelzéseire. Lassan mozogtunk, aztán gyorsabban, aztán megint lassabban, ahogy ő vezette, a csípőjével, egy halk szóval, a tenyerével a hátamon.
Amikor elengedtük magunkat, majdnem egyszerre, utána sokáig nem mozdultunk. A lába az enyémen, a keze a mellkasomon, épp a szívverésem fölött, ahogy az lassan visszatalált a rendes ütemhez. Azt mondta, hogy a következő útra velem jön, akkor is, ha egész nap csak a szállodai szobában ül és dolgozik, mert a két hét most hosszabbnak tűnt, mint amennyit ér. Azt mondtam, jó, intézzük így.
Reggel a bőrönd még mindig a folyosón hevert. Átléptük, megreggeliztünk a konyhában, kávé, pirítós, a hozott fűszerből egy csipet a tojásra, és csak kora délután pakoltunk ki, együtt, ő diktálta, mi hova kerül, én tettem a helyére. Minden apró tárgy egy kis történet volt a két hétről, egy repülőtéri bolt, egy késői vacsora egyedül, egy furcsa reggeli a szállodában, és jó volt hallgatni, ahogy mesél, miközben a zoknikat párba rakom.
Vacsora után a kanapén ült, a fejét az ölembe hajtotta, és én a hajába túrtam, ami tényleg rövidebb volt, szokatlan a tenyeremnek. Meséltem, mi történt itthon a két hét alatt, a semmiségeket, a csöpögő csapot, a szomszéd új autóját, és ő úgy hallgatta, mintha kalandregény lenne. Aztán elaludt ott, a lámpafényben, és én sokáig nem mozdultam, csak néztem, hogy tényleg itthon van.
Éjfél körül átvittem a hálóba, félálomban jött velem. Este megint korán feküdtünk. Nem azért, mert bármit bizonyítani akartunk volna, vagy pótolni egy listát. Csak mert két hét után az embernek van pótolni valója, és mi ezt nem sietve, hanem alaposan, több részletben akartuk elintézni.
Ha titeket is elválaszt néha a távolság, és keresitek, mivel lehetne közösen új lendületet adni a viszontlátásnak, ehhez ad ötleteket a szexjátékok pároknak útmutató.
