A vonat tíz perc késéssel indult, és a kocsiban rajtam kívül csak ő ült, két sorral előrébb, az ablak felé fordulva. Bőrönd nem volt nála, csak egy vászontáska a térdén, és egy könyv, amit nem lapozott. A peron lassan kicsúszott az ablak mögül, és a fények ritkulni kezdtek, ahogy a város széle felé értünk.
Leültem átlósan, nem szemben, csak annyira, hogy lássam az arcélét, ahogy a szembejövő vonatok fénye végigsuhan rajta. A kalauz átment, lyukasztott, egy szót sem szólt, és utána megint csak a kerekek egyenletes zaja maradt, meg a klíma halk zúgása. Valamikor a második állomás után hátranézett, egy pillanatra, aztán vissza az ablakhoz. Nem mosoly volt, inkább kérdés, amit nem tett fel hangosan.
Kinéztem az ablakon, a sötét mezőkre, egy-egy távoli tanya sárga fényére. Amikor megint felé fordultam, engem nézett a visszatükröződésben. Nem kaptam el a tekintetem. Ő sem. Így utaztunk pár percig, egymást nézve az üvegben, mint két ember egy régi filmben, ahol a szereplők előbb néznek, mint beszélnek.
A harmadik állomáson felállt, és a folyosó felé indult, de a peronajtónál megállt, és rám nézett, most már közvetlenül, nem az üvegen át. Felálltam én is. A két kocsi közötti átjáróban álltunk meg, ahol a huzat befújt a gumitömítés résein, és a mennyezeti lámpa villódzott, mert valahol érintkezési hiba volt a vezetékben. A padló remegett a talpunk alatt.
Nekidőlt a falnak, a táska lecsúszott a válláról a földre. Közelebb léptem, és amikor a kezem a csípőjéhez ért, nem húzódott el, hanem magához húzott a kabátom hajtókájánál fogva. A csók lassú volt és határozott, mint akinek nincs vesztegetni való ideje, de nem is akar sietni. A szája hűvös volt a klímától, aztán gyorsan felmelegedett. A kezem a kabátja alá csúszott, a pulóver melegére, a hátára, a gerinc vonalára, és éreztem, ahogy megfeszül a tenyerem alatt, aztán elenged, mint aki eldöntötte, hogy most itt van, és sehol máshol.
A vonat egy kanyarban megbillent, egymásnak dőltünk, és felnevettünk, halkan, mert a következő kocsiban aludtak, egy férfi a folyosó felőli ülésen, fejét a kabátjára hajtva. A keze a nyakkendőmnél matatott, aztán a gombjaimnál, egyet ki is gombolt. Az enyém a combján, a szoknya szélénél, feljebb, ahol a harisnya vége selymes csíkot húzott a bőrön. Belélegzett, éreztem a fülemnél a levegőt, és a homlokát a vállamhoz nyomta.
Nem volt hová menni. Az átjáró alig egy méter széles, a mosdó lámpája foglaltat mutatott, a fülke világos volt, mint egy kirakat. Így hát csak a kezünk dolgozott, lassan, figyelve a másik lélegzetét, a testtartás apró változásait, azt, hogy mikor kell megállni egy pillanatra. Ő a tenyerét a számra tette, amikor közel járt, és a szeme elkerekedett a válla fölött, ahogy megfeszült, majd hangtalanul a falnak dőlt, és sokáig csak lélegzett, a mellkasa gyorsan járt a kezem alatt. Aztán rám mosolygott, kócosan, és a keze folytatta, amit elkezdett, addig, amíg én is a hideg falnak nem támaszkodtam, és a padló remegése össze nem folyt minden mással.
Rendbe szedtük magunkat a villódzó lámpa alatt. Ő megigazította a szoknyáját, én begomboltam az inget, és egy pillanatra megálltunk, egymással szemben, mint akik nem tudják, kell e most mondani valamit. A következő állomás az övé volt. Adott egy utolsó puszit, a szám sarkába, felvette a földről a táskát, és leszállt. A peronon még visszanézett a világos ablakon át, felemelte a kezét, de nem intett, csak megmutatta a tenyerét, kinyitva, egy másodpercre, aztán megfordult és elindult a kijárat felé.
A vonat továbbindult. A helyemre ültem. A könyv ott maradt az ülésen, ahol hagyta, lecsúszva félig a résbe. Felvettem. Egy bekezdés alá volt húzva ceruzával, semmi más, se név, se szám, se jegyzet. Napokig hordtam a zsebemben, és néha elővettem, csak hogy lássam azt az aláhúzást, és eszembe jusson a huzat, a villódzó fény, a padló remegése, és az a néma, nyitott tenyér a peronon.
Két héttel később ugyanazzal a vonattal utaztam, ugyanabban az időben, ugyanabban a kocsiban. Üres volt. A rákövetkező héten is. Nem bántam. Van, ami pont attól marad meg, hogy nem ismétlődik. Az a fél óra a két kocsi között teljes volt önmagában, eleje, közepe, vége, és nem hiányzott hozzá se név, se folytatás, se magyarázat.
Azóta, ha éjszaka utazom, mindig az ablak felé fordulok, és nem lapozok. Nem várok senkit. Csak nyitva hagyom magamban azt az ajtót, arra az esetre, ha valaki megint feltenné, az üvegen keresztül, azt a néma kérdést.
Ha szereted az ilyen történeteket, a többi is itt van: erotikus történetek.
