A lakást a jó fekvéséért vettük, nem a falaiért. Az első héten megtudtuk, hogy a hálószoba fala a szomszéd nappalijával közös, és hogy este tízkor náluk pontosan lehet tudni, melyik sorozat főcíme megy, mert a basszus átjön a téglán.
Ez elvileg kényszerű fegyelmet jelentett. A gyakorlatban inkább játékká vált. Péntek esténként, amikor a hét már ledolgozva, kihívás lett, hogy meddig bírjuk halkan. Ő azt mondta egyszer, hogy ez olyan, mint a néma mozi: ha nincs hang, ami elviszi a figyelmet, akkor minden mozdulatnak külön jelentése lesz, egy fejfordításnak, egy kézmozdulatnak, egy lassú kilégzésnek.
Lassan kezdtünk, mert a lassú az, ami halk. A ruhák a szék karfájára kerültek, nem a földre, mert a padlóra dobott öv csattja hangos. A takarót félrehúztuk, nem lerántottuk. A csók a nyakára, aztán a válla ívére, a keze a hátamon végig, a gerinc mentén lefelé, és közben figyeltük egymás arcát a félhomályban, mert a hangot vissza kellett fogni, de a tekintetet nem, és így az arc lett a hangszóró.
Az ágy régi volt, és egy ponton, ha rossz szögben ért a súly, nyikordult egyet. Megtanultuk, melyik az a pont, és kikerültük, ami önmagában is egy kis koreográfiát adott, egy néma tánclépést. Ő a párnába nevetett, amikor majdnem elrontottuk, én meg a vállába. A szomszédnál épp reklám kezdődött, a hangosabb zene átjött a falon, és mi ezt fedezéknek használtuk, gyorsabbak lettünk, amíg a reklámblokk tartott, aztán a műsor visszatértével megint lassabbra vettük.
Amikor közel járt, a kezem a szájára tettem, ahogy máskor ő tette az enyémre. A szeme rám nézett a tenyerem fölött a sötétben, tágra nyílt, és éreztem a lélegzetét a bőrömön, forrón és szaggatottan, ahogy megfeszült, aztán elernyedt, és a teste elnehezült rajtam. Utána sokáig feküdtünk mozdulatlanul, mert a mozdulatlanság a legcsendesebb dolog a világon, és a szívünk hangosabban vert, mint bármi, amit a fal átengedett volna.
Egyszer, hetekkel később, a lépcsőházban összefutottunk a szomszéddal, egy idős úrral, aki mindig kalapot hord. Udvariasan köszönt, aztán annyit mondott, hogy hallja, jókedvűek vagyunk odaát, és hogy ez jó dolog egy ilyen csendes házban. Nem tudtuk eldönteni, pontosan mennyit hall és mennyit ért. Ő mosolygott, én bólintottam, és onnantól a péntek esti játék kapott egy láthatatlan harmadik szereplőt, akit sosem láttunk közelről, de aki mögött ott volt a fal.
A falat végül nem szigeteltük le, pedig kaptunk rá árajánlatot. Megszoktuk, aztán megszerettük. És valahogy jobb lett a szex attól, hogy figyelni kellett rá. A halk nem visszafogás lett, hanem stílus, egy közös nyelv. Kevesebb hang, több jelzés, lassabb tempó, sokkal élesebb figyelem a másikra.
Néha, amikor elutazunk, és egy hotelszobában nem kell halkan lenni, elkezdjük hangosan, felszabadultan, aztán a felénél önkéntelenül visszaveszünk, és nevetünk, mert a testünk közben megtanulta a péntek esti nyelvet, és nem akarja elfelejteni.
Ha titeket is érdekel, hogyan lehet a közös estéknek szándékos keretet adni, ehhez ad ötleteket az útmutatók rovat.
