A megnyitón végig egymás körül keringtünk, borospohárral a kézben, mások beszélgetéseibe bekapcsolódva, de mindig félig a másik felé fordulva. Ismertük egymást régről, egy közös barát révén, és mindig volt köztünk valami, amit egyikünk sem mondott ki. Egy elharapott mondat egy szilveszteren, egy túl hosszú ölelés egy búcsúzásnál, semmi konkrét, csak jelek.
A tömeg lassan elszállingózott. A művész elment vacsorázni a gyűjtőkkel, a pincérek összeszedték a poharakat, és a galerista, egy csendes, szemüveges nő, szólt, hogy még maradhatunk tíz percet, amíg ő a hátsó irodában lezárja a napot. A nagyteremben ketten maradtunk, a fehér falak, a spotlámpák éles kúpjai, és egy sor nagyméretű, sötét tónusú fotó, mind egy elhagyott házban készült.
A leghosszabb fal előtt álltunk meg, egy kép előtt, ami egy üres szobát ábrázolt, benne egyetlen faszék, ferdén a fénybe fordítva. Ő azt mondta, hogy ez a kép arról szól, hogy vársz valakit, aki nem jön. Én azt mondtam, hogy vagy arról, hogy valaki most ment el, és a szék még őrzi a helyét. Egymásra néztünk, és ez a két mondat elég is volt ahhoz, hogy ne kelljen több.
A keze a derekamra került, és a szomszédos, üres falrészhez fordított, óvatosan, hogy a keret ne nyomódjon a hátamnak. A csók először könnyű volt, kérdő, alig érintés. Amikor visszacsókoltam, és a kezemet a tarkójára tettem, komolyabb lett, lassabb, mélyebb. A spotlámpa meleg fénye a nyakamra és a vállamra esett, éreztem a bőrömön a hőt, ahogy éreztem a tenyerét is a blúzom alatt, a bordáimon, felfelé csúszva, a mellem alatt megállva.
Halkak voltunk, mert az iroda ajtaja nyitva maradt, és időnként hallottuk a galerista székének nyikordulását, egy fiók csukódását, a billentyűzet kopogását. Ez a kényszerű csend mindent felerősített: a lélegzetét a fülemnél, a cipője talpának csikordulását a fényezett betonon, a szövet zizzenését, ahogy a keze mozgott. A kezem az öve alá csúszott, a csattot kigomboltam, és ő a homlokát a vállamhoz nyomta, hogy elfojtsa a hangot, a másik kezével a falnak támaszkodva a fejem mellett.
Nem mentünk el a végsőkig. Nem is ez volt a lényeg, és mindketten tudtuk. A lényeg az volt, hogy évek ki nem mondott feszültsége oldódott fel abban a tíz percben, a lámpák éles fényében, egy üres szobát ábrázoló kép előtt, miközben tíz méterre tőlünk egy nő a napi zárást csinálta. A keze lassan, türelmesen dolgozott, figyelte az arcomat, és amikor közel jártam, a másik tenyerét a számra tette, ahogy én is az övére, felváltva, mint egy néma megállapodás.
Amikor a galerista lépteit meghallottuk a hátsó folyosón közeledni, egyetlen mozdulattal rendeződtünk. Ő megigazította az ingét, én a blúzomat, és mire a nő belépett a terembe a kulcscsomóval a kezében, megint két látogató voltunk, akik a záráshoz közeledve utoljára még végignéznek egy sorozatot, kicsit túl közel állva egymáshoz.
A galerista udvariasan kikísért, elköszönt, és ránk zárta az ajtót. Az utcán még álltunk pár percet a kirakat fényében, nem tudtuk, mit mondjunk, csak néztük egymást, kipirulva. Aztán ő azt mondta, halkan, hogy legközelebb ne várjunk ennyit. Bólintottam. Elindultunk különböző irányba, de a következő héten már nála vacsoráztam, és onnantól nem volt több üres szoba, se szék, amin várni kellett volna valakire.
Néha visszagondolok arra a tíz percre. Arra, hogy a legerősebb pillanatok gyakran ott vannak, ahol elvileg nem szabadna, és pont a keret teszi őket azzá. Egy nyitva felejtett iroda ajtó, egy záró galéria, egy lámpa, ami süt, és amit nem lehet lekapcsolni, mert nem a te kezedben van a kapcsoló.
A képet egyébként megvettem, amikor a kiállítás leállt. Az előszobában lóg, szemben a bejárattal. Valahányszor hazaérek, és felkapcsolom a villanyt, először azt a ferde faszéket látom a fényben, és eszembe jut a hő a nyakamon, meg az, hogy néha a legjobb, amit tehetsz, hogy egyszerűen nem vársz tovább.
Ha kíváncsi vagy, mivel érdemes közösen kezdeni, ha valakivel régóta keringtek egymás körül, ehhez ad támpontot az útmutatók rovat.
