Tizennégy éve voltunk együtt, és soha nem próbáltuk. Nem félelemből. Csak mindig közbejött valami, egy határidő, egy beteg rokon, egy hétvége, amit át kellett aludni. Aztán foglaltam egy szobát a hegyekben, két éjszakára, és a parkolóban, mielőtt kiszálltunk, kikapcsoltam a telefonom. Ő nézett rám, aztán a magáét is a kesztyűtartóba tette.
A szoba nagyobb volt, mint amire számítottam. Egy franciaágy, egy mély kád a fürdőben, és egy ablak, ami a fenyvesre nézett. Kipakoltunk, lassan, mint akiknek most először van annyi idejük, hogy a bőröndből ne kelljen kikapkodni mindent. Ő a fürdőbe ment, én az ágy szélére ültem, és hallgattam, ahogy folyik a víz. A gőz kiszökött az ajtórésen, és a szoba lassan meleg lett.
Vacsora után sétáltunk egyet a sötétben. Hűvös volt, belém karolt, és úgy mentünk, hogy közben egy szót sem szóltunk. Nem kellett. Évek óta tudom, mikor gondol arra, amire én, mert kicsit lassabban lélegzik, és a hüvelykujjával a kézfejemet simogatja. Amikor visszaértünk, becsuktam magunk mögött az ajtót, és nekidőltem, a fejemet a mellkasára hajtottam, és éreztem, ahogy a szíve ver.
Régen minden csókból tudtam, mi lesz belőle. Az utóbbi években ez elkopott, nem rosszból, csak abból, hogy két fáradt ember este már inkább a sorozatot nézi. Most viszont volt időnk, és ez mindent megváltoztatott. Nem siettünk sehová. A kabátja a padlón maradt, a pulóverem a szék karfáján, és közben végig néztük egymást, mintha most találkoznánk, nem tizennégy év után.
Az ágyon feküdt, én fölé hajoltam. Végigcsókoltam a nyakát, a kulcscsontját, azt a pontot a bordái alatt, amitől mindig megrándul. Éreztem a tenyerén a hátamon, ahogy lejjebb csúszik, ahogy magához húz. A bőre meleg volt a zuhany után, a lélegzete a fülemnél. Lassan mozogtunk, mintha időt akarnánk nyerni, pedig épp az volt, amiből aznap este a legtöbbünk volt.
Amikor előhoztam a táskából a kis dobozt, elmosolyodott. Hónapokkal korábban beszéltünk róla, egy hosszú autóúton, félig viccből, félig komolyan. Megvettem, aztán a fiók mélyére került, és vártam a jó pillanatot. Most jött el. Megmutattam neki, hagytam, hogy a kezében forgassa, hogy kérdezzen. Nem volt benne semmi ünnepélyes, inkább kíváncsiak voltunk, mint két ember, aki új helyre költözik, és próbálgatja, melyik kapcsoló mit kapcsol.
A síkosítót az éjjeliszekrényre tettem. Ő mondta, hogy előbb ő akarja, hogy megmutassam, hogyan szeretném, ahelyett hogy ő találgatna. Furán hangzik, de pontosan értettem. Elmondtam, hol, milyen erősen, mikor legyen több és mikor kevesebb. Soha korábban nem beszéltünk így, ilyen egyszerűen, kertelés nélkül. A hangom elakadt párszor, és ő megvárta, amíg folytatom. És működött. Nem attól, hogy az eszköz csodát tett, hanem attól, hogy közben végig figyeltünk egymásra.
Az első percek után letettük, és csak mi maradtunk. A teste ismerős volt és mégis új, ahogy fölém került, ahogy a homlokát a homlokomhoz nyomta, ahogy lassított, valahányszor túl közel jártam. Ismerte a jeleket. Én is az övéit. A karom a hátán, az ujjaim a vállán, és az a néma alku, hogy most még nem, még egy kicsit. Amikor elengedtük magunkat, majdnem egyszerre, utána sokáig nem mozdultunk, csak lélegeztünk.
Feküdtünk szótlanul, a lába az enyémen, a keze a hajamban. A fenyves fekete volt az ablak mögött. Arra gondoltam, hogy nem az eszköz miatt volt más ez az este, hanem mert nem volt nálunk telefon, nem volt reggeli értekezlet, nem volt semmi, ami elvitte volna a figyelmet arról, ami a szobában történt.
Másnap sokáig aludtunk. Reggeliztünk a teraszon, a kávé kihűlt, mire megittuk, mert közben beszélgettünk, tényleg beszélgettünk, nem csak a napi ügyeket intéztük. Aztán visszamentünk a szobába, és nem is nagyon jöttünk ki estig. A délutáni fény átsütött a függönyön, és csíkokat rajzolt a lepedőre.
A második nap délutánján megtöltöttük a kádat. Beleültem, ő mögém, a hátamnak dőltem, és a víz épp a vállunkig ért. Egy darabig csak ült, a karja körém fonva, az állát a fejem tetejére támasztotta. Aztán a keze elindult, lassan, a víz alatt, és én hagytam. Nem sürgetett semmit. A pára lecsapódott a tükrön, a csempén, és a szoba olyan volt, mintha kívül esne az időn. Amikor a víz kezdett hűlni, kiengedtünk egy keveset, és forrót eresztettünk hozzá, csak hogy ne kelljen kimozdulni.
A második éjszaka lassabb volt, és bátrabb. Kipróbáltunk dolgokat, amikről addig csak beszéltünk, és néhányat félbehagytunk, mert nevettünk, vagy mert mégsem az volt, amire vágytunk. Egyik sem volt kudarc. Csak információ, ahogy ő fogalmazott. Megtanultuk, mit szeret, ha a fülébe mondom, és mit, ha inkább csendben vagyok. Megtanultam, hogy nekem melyik ujj, melyik szög, melyik ütem.
Amikor hazafelé a parkolóban kivettem a telefonom a kesztyűtartóból, egy pillanatig a kezemben tartottam, mielőtt bekapcsoltam. Ő figyelt. Aztán mind a ketten visszatettük, és még megittunk egy kávét az út mellett, mielőtt tényleg visszatértünk volna a világba.
Azóta nem kell hozzá hegyi szálloda. Elég, ha péntek este a telefonok egy fiókba kerülnek, és van egy óránk, amit senkinek nem tartozunk elszámolással. A doboz azóta sem a fiók mélyén van, hanem az éjjeliszekrényben, kéznél. Néha használjuk, néha nem, de az már nem a nagy kérdés. A nagy kérdés az, hogy tényleg ott vagyunk-e a szobában, vagy csak a testünk van ott. Azon a hétvégén tanultuk meg a különbséget.
Van egy tévhit, hogy a hosszú kapcsolatban a szenvedély elfogy. Nálunk nem elfogyott, hanem elveszett a zajban. A munka, a lista a hűtőn, a folyton rezgő telefon. Az a hétvége nem varázslat volt, csak annyi, hogy két napig semmi nem versenyzett a másikért. Ennyi kellett. Az eszköz csak egy ürügy volt, hogy elkezdjünk újra beszélni arról, amiről évek óta nem.
*Szerzői jegyzet: ha titeket is régóta izgat egy közös első lépés, de nem tudjátok, mivel kezdjétek, ehhez ad támpontot a szexjátékok pároknak útmutató.*
